A ma reggeli történetnél még éjszaka volt, avagy inkább késő este. Lóri barátunkkal éppen hazafelé tartottunk. Itthon még anyukáékkal laktunk, és tudtam, hogy már várnak. Már az utcánkban voltunk, amikor egy rózsaszín kabátos, középkorú nő, aki éppen előttünk ment, hátrafordult és megkérdezte:
-Ti mibe szeretnétek reinkarnálódni?
Mi meg csak néztük, nem igazán értettem, hogy hogy jön ez most ide. Csak annyit válaszoltam, hogy "még egyelőre semmibe". De ezzel nem hagyta abba, most már viszont hozzám beszélt:
-Mit üzensz a szüleidnek?
Erre a kérdésre nagyon meglepődtem.
-Hát azt, hogy szeretem őket - mondtam.
Ezzel megnyugodni látszott az ismeretlen, előre fordult, és megiramodott.
Én közben Lórihoz fordultam, és odasúgtam neki szinte hangtalanul, hogy tök mindegy, mit üzenek, nem üzenek semmit, hiszen azonnal otthon vagyunk, s én hamarabb találkozom velük, mint a rózsaszín felsős reinkarnálódásról faggatózó nő. Erre még egyszer visszanézett, s annyit mondott:
-Ebben én nem lennék annyira biztos!...
Nem tudtam mit mondani, csak olyan nagyon hülye érzés kapott el, s azt akartam, hogy máris otthon legyek, így sietni kezdtünk. Ahogy a lépcsőházba beértünk, hirtelen egyedül lettem. Alig tudtam a lépcsőkön felmászni, mivel az épület közepén ömlött a víz, mint kint egy erős záporkor. Félhomály volt, és meglepődtem, hogy nekünk eddig nem ilyen ajtónk volt, mert a régi helyében valami vékony préselt lemez állt, amit sehogy sem tudtam felfeszíteni, hogy valahogy bejussak.
És persze, ahogy az az álmokban lenni szokott, amikor az ember elér a rettenet tetőfokára, akkor felébred, és sose tudja meg a végét, hogy akkor mi is történt végül.
Szörnyű volt ezt a beköpés, hogy nem lehetek biztos abban, hogy hamarabb találkozom a szüleimmel én, itt, mint az az idegen a másvilágon vagy hol. És már több, mint 3 órája álmodtam ezt, még mindig ott van az a hülye közérzet, bár persze most azért nem olyan vadul, mint amikor felébredtem. De halványan ott van.
Hova tűntél el? Olvasnálak már:)
VálaszTörlés