...

Nincs annál rondább és ocsmányabb, mint amikor valakitől erkölcsi dolgot lopnak el.
Biztos hülyén hangzik így elsőre, de másképp nem tudom ezt megfogalmazni.
Egy rokonnal találkoztam nemrégiben, aki beadta nekem, hogy bizonyos szörnyűségnek nevezhető dolog történt velük. Olyasmiről van szó ami -nem akarom most részletezni, majd egyszer, amikor úgy érzem, a lényeg, hogy- velem is megtörtént. A lehető legőszintébb együttérzést váltotta ki belőlem, nagyon sajnáltam, és felháborított a világ igazságtalansága egyfelől, másfelől pedig azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Próbáltam bátorítani nagynénémet, elmondani, hogy tudom, mit jelent, és olyan dolgokat mondtam el, ami egyébként nem titok, csak nem mindenkivel osztom meg. Normális körülmények között velük sem tettem volna. Egy-két hét kellett elteljen ahhoz, hogy kiderüljön, hogy tulajdonképpen minden rendben van, nem is történt meg az, amitől féltek -merthogy csak tartottak tőle, de ezt azelőtt nem így mondták-, úgyhogy nincs is semmi probléma. Én meg most az ellen harcolok, hogy ne utáljam őket annyira, hogy azt kívánjam, bárcsak megtörténne. És utálom magam is a gondolat miatt. De nem tudok napirendre térni a fölötte, mert úgy érzem, hogy jogtalanul, átveréssel csaltak el tőlem valamit, amit egyébként nem adtam volna. És ez hülyébb, mintha valaki elcsent volna tőlem egy tárgyat, mert úgy érzem, erőszakkal törtek be az én világomba, abba a rétegbe, ami nem tartozott volna rájuk. És így még nehezebb az is, hogy én túltegyem magam a saját dolgaim fölött és továbblépjek.
Nem tudom, hogy érthető-e valami abból, amit leírtam, a lényeg, hogy most a felháborodás, düh és bűntudat kavarog bennem, mert nem akarok szar ember lenni, aki másnak rosszat akar...