Az éjszaka hazaérkezett egyik -nehéz sorrendet állítani, de talán legkedvesebb- barátnőm Makedóniából. Már lassan egy éve ott dolgozik, és nagyon ritkán látjuk egymást. Hiányzik is nagyon. Ma viszont alkalmunk volt találkozni, kimentünk egyet kettesben.
A Kedves elvitt a találkahelyre, meg haza is hozott, úgyhogy megengedhettem magamnak, hogy igazán csajos esthez méltóan fölvegyem a 10 centis sarkú csizmámat, és mindenféle ehhez az alkalomhoz illő ruhadarabot. De még így is nehezen közlekedtem, alig tudtam fölmenni a kocsma lépcsőjén, mert ebben a csizmában mindig az az érzésem, hogy gipszben van a lábam, mert nem tudom mozgatni a bokámat, annyira magas a sarka. Na meg nem is vagyok én hozzászokva az ilyesmihez, ez csak olyan "kirúgunk a hámból" alkalmakra tartogatott lábbeli. Szóval majdnem sántán jöttem haza. De egyébként nagyon jól esett ismét találkozni vele, elmesélni a sok mindent, ami ez a három hónap alatt történt, míg nem találkoztunk, é feleleveníthettük a régi közös élményeket is.
És hogy igazán lányos kiruccanás legyen, a közeli asztalnál ülő pasik virágot is küldtek nekünk. Nem voltak túlzottan szimpatikusak, de azért mindig jót tesz az egónak az efféle gesztus. Az ember rájön, pontosabban megbizonyosodik róla, hogy még mindig megvan benne az a valami, amivel képes felkelteni az ellentétes nem figyelmét. És ez olyan jó érzés...
lehet a 10 cm-es sarku cipok voltak a virag okai... amugy az enyemnek 11 cm-es a sarka...most mertem meg! mindig jo egyutt szenvedni!! :))
VálaszTörlés