A facebookon "barangoltam" az előbb, és eszembe jutott a múltkori érzés, a múltkori döbbenet. Egy olyan régi barátnőmmel találkoztam, akivel valamikor a tinikor kezdetén és közepén legjobb barátnők voltunk. Egész nap együtt lógtunk, mindent tudtunk egymásól. Aztán más- más társaságba keveredtünk, és eléggé eltávolodtunk egymástól. De ettől eltekintve mindig szívesen gondoltam rá, melegséggel töltött el, ahogy eszembe jutott a sok emlék, a sok együtt megélt jó és rossz pillanat. És a minap összefutottunk. Másfél órányit beszélgettünk és nagyon keserű szájízzel maradtam. Nagyon lelkes volt, látszott, hogy őszintén örül ő is a találkozásnak, de rövid idő után rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem ismerem ezt az embert. Nem tudok hozzászólni a dolgaihoz, nem tudok egy hullámhosszon lenni a gondolataival, nem tudom megérteni azt, amit közölni akar velem, mert annyira különböző világokban élünk, amelyek szinte sehol nem találkoznak egymással. Szarul esett ezt magam előtt elismerni, és attól a pillanattól kezdve, hogy tudatosult bennem mindez, már kényelmetlenül ültem, és csak úgy tudtam ránézni, mint egy idegenre.
Biztos sokat húz a latban, hogy van egy nagyszerű társam, aki mellett megtaláltam a helyem, aki mellett biztonságban érzem magam, és aki mellett teljes az életem. Ő pedig keresőben van, de igazából nem is tudja, ha keres valamit vagy sem, egyelőre marad a szórakozás, a bizonytalan lét, a pókhálón való csüngés, és ez neki így jó. Nem is akarok én ítélkezni, csak idegenek tőlem mindazok a gondolatok, amelyeket kifejtett többé-kevésbé. És nekem, akinek mindig van mondanivalóm, ez alkalommal a beszélgetésben az "aha", "hát igen", és "ez van"-nal a hozzájárulásom kimerült. Úgy éreztem, itt nincs amit mondjak. Úgyis elbeszélnénk egymás mellett, és akkor minek nyúzni a taknyot? Én abba a világba nem tudok belátni, és ami az igazság, nem is akarok. Nem szeretem. Csak néha nehéz elfogadni, hogy valakivel, akivel olyan közel voltunk egymáshoz, ilyen különböző utakon jár az életünk.
Ilyen velem is előfordult már. Eleinte frusztrál és azt hiszed veled van a baj,miért vagy ennyire közömbös, miért nem akarod megérteni. Aztán rájössz, hogy üres az egész és semmit nem változtat az életeden, ha elmélyülsz abban a beszélgetésben, és így inkább kívülálló maradsz. De ez annyira természetes, ha belegondolunk...ez nem rosszindulat, csupán eltávolodunk egymástól, mert mást akarunk és ha drámai akarnék lenni, azt mondanám, hogy másra tesszük fel az életünket. És rossz az ember, hogyha ilyenkor hazamegy és elmondja magának, hogy mennyire szerencsés helyzetben van mert van egy arkhimédeszi pontja?
VálaszTörlés