"Ne nézzen engem senki így,

ne tudja, én mit gondolok"...

Egész nap ez a szám járt a fejemben.

Elindultam dolgozni.

Gyönyörűen sütött a nap. 

Az eget bámultam, csodásan kék volt, kis vattacsomószerű felhőkkel. 

Sehogy sem talált azzal, ami alatta volt. 

Kopott tömbházak, zajos, piszkos utca, ideges sofőrök.

Ismét felnéztem.

Olyan messze repített.

Láttam a tengert, a homokot.

Erdőt, zöld tisztást, csörgedező patakot.

Éreztem a távolságot.

Aztán ismét vissza.

Átmentem a zebrán. 

Azon gondolkodtam, hogy milyen lenne, ha most a szavannán lennénk.

Hogy mennék át a zebrán?

Vagy átvinne a hátán?

És min vinne át?

Az aszfaltos úton?

És ismét vissza. 

Hamar telt az idő.

Itthon gyertyát gyújtottam.

Pontosan ma 3 hónapja, hogy elvesztettük a picurt.

Vártam már, hogy mikor kezdem úgy elfogadni, hogy már ne fájjon.

Most azt hiszem, megértettem.

Mindig is fog, és ha egyszer azon kapnám magam, hogy eszembe jutott és nem érzek semmit...akkor azt hiszem, utálnám magam. 

És még mindig ez jár a fejemben.